Mint látja aki, tegnap megszűntettem pihenőit blogjaimnak, no nem azért, csak miért ne.

Viszont most nagyon fontos dolgot tapasztaltam, aminek muszáj lenyomatát hagynom itt és most. Olvastatok, kísértetek, végigjártam egy hosszú utat: függésből, függetlenedésből, függetlenségből, elhatárolódásból egyaránt kivettem a részem. Most újra érzem és hiszem, hogy csakis a kapcsolatok számítanak az életben, ha lesz elszámolás, azt kérdezik majd: "hogyan bántál felebarátaiddal?" Tudtál-e adni akkor is, ha magad nem kaptál viszont? Mit kezdtél az igazsággal, ha föltárult neked? Tudtál-e úgy szeretni, úgy élni, hogy akik láttak, azt mondták: "az öröklét  biztonsága árad tekintetedből, örömöt viszel bármerre jársz, mert tudod hogy magadnak nem lesz kevesebb, ha másoknak adsz"?

És amikor ezt végiggondoltam, hogy lám, így és csakígy lenne érdemes, akkor rá kellett döbbennem saját önzésemre. Hogy a legtöbbektől nem várok, de ott vagyok mindig, ha kell, ám a legfontosabbaknak sajnos csak nehezítem az életét. Nem mondom, hogy ez egyedül rajtam múlna, de azért nagyot csalódtam magamban. Azt mondta egyszer egy tanítóm: "Ha csak magadért élsz, miért élsz" Most arra keresem a választ, mennyi kell nekem és honnan kapom meg, hogy elég legyen másokkal megosztani. És merjem-e a másiknak mondani az őszinte rosszat, ha látom, hogy másra lenne szüksége. És van-e jogom eldönteni, hogy nem fog menni, nem rám van szüksége, ha ő még nem is látja? Azt mondta ez a tanító, hogy minden kapcsolat olyan, mint egy viharos tengeren hajókázni. Hát nálunk még nincs vihar, viszont először jutott eszembe, hogy rossz hajóra szálltam. 3 hét kellett hozzá. Vagy nem rossz a hajó, de a fedélzeten nem érzem magam biztonságban. Nem tudom. Nem tudom. Sietve szálltam fel, nem gondoltam végig, félek.

Akkor fogadalmak Isten előtt: önmagamat erősítem testben, hitben, szeretetben, fegyelemben, szorgalomban, bizalomban, türelemben. És az akadályok elhárulnak, Ganesha. Ámen.

melletted mindig
buddhának érzem magam
egy gazdag múltú
kövér
magányos
földönfutónak
akinek szenvedés az élete
akinek a szíve az égbe szakadt

nincsenek illúzióim: ugyanazokat a köröket futom csak csavarvonalban. úgyhogy "felnézhetsz, vége van"

hárman vagyunk a világon: én, te (minden én és minden te) és Isten, akiben egyek vagyunk, aki a világ. benne létezünk, ő ami összetart, a szeretet. elszámolni valóm, ha van, csak miattad, csak magamnak. Ő, a Minden úgyis tudja. nálunk sokkal jobban tudja.

a kezedbe adom magam, Teremtő-megtartó-pusztító, nemén-nemte, semmimás-mindenmás, nem pörgök magam körül, mint a búgócsiga, hagyom, hogy átfolyjon rajtam akaratod.

te pedig, minden olvasó, szerető, kereső, véletlenül idetévedő vándor: ha szórakoztattalak, járj ezután nyitott szemmel a világban/éterben mozizni; ha pedig közös világra vágysz, "az akarat szerve az izom", cselekedj.

az Egyetlen/Isten szeretete és békéje legyen veled, áldjon meg téged és segítsen céljaid elérésében! amen

mert minden halál a feltámadásért van, minden fájdalom az örömért, a szólás pedig a beszédért. és félholtan is megyünk, próbálunk nevetni, de csak a kíntól. a környezettől úgy függünk, mint búzakalász a széltől: északra vacogunk, délre boldogok vagyunk, keletre félünk, nyugatra szeretünk. de mi magában ez a hajlongó szálacska?

lámpád vagyok, ha látsz engem, vásznad, amire magadat vetíted, ürességed, ha vakság bénít.

ugyanazokat a köröket, ugyanazokat a hibákat. anyád és apád minden hibáját, amit nem sikerült megoldaniuk.

ÚGY GONDOLTAM, HA SZERETNE VALAKI, KOMMENTELHET.

VÉGKIÁRUSÍTOM AZ OLDALT.

hosszú idő után megkeresett egy nagyon kedves barátom. meglepődtem, és időbe telt míg a páncélom mögül újra nyitni tudtam felé. azért küzdelem árán, de sikerült. :) viszont vicces, hogy nem értem, amit ír: amíg magáról beszél, addig oké, amint hozzám, mintha egy alig ismert nyelven olvasnám, egy-két szót értek biztosan, a többi ingovány. magyar szak, azé ez így nem gyengus. a szeressem-emberekkel meg már szavak nélkül is szinte tökéletesen kommunikálunk.

csodálatos hétvégém volt: egy szeretet-burokban voltam, és olyan mély bizalommal tudtunk egymás felé lenni pár órája ismert emberekkel, amit nagyon ritkán tapasztalok meg egyébként. akivel akár egy mosolyt váltottunk, két napig testvéremnek éreztem. de azért furcsa, hogy az az egy, akivel ennyi sem volt, hiányzik. a többiekkel kerek a történet: kincsesláda. a tanulság az, hogy az igazi találkozásban, az ittésmost odafigyelésben van a boldogság számomra. ha az az egytől millióig terjedő pillanat az csak a másikról szól. mert ezekben hiányérzet nélkül tudok elszakadni,a folytatás pedig nem szorít-kényszerít, mindig spontán és váratlan, mindig öröm. csak annyit amennyi nekem és a másiknak belefér. mindig lehet szólni, ha elég, ettől lesz intim, ettől lesz bizalom. (ez megint szánalmas szüttyögő észosztás.azt hiszem, nem lesz több napló ebben a blogban - ha nem hajítom ki az egészet, mert egyre inkább azt érzem, hogy a fölösleges dolgokat nem kell cipelni. azt mondták az ókori kínai bölcsek, hogy az elme olyan, mint a fölkavart tó vize. ha mindig gondolatainkkal kergetőzünk, sosem fog leülepedni. a meditációval elcsendesíthetjük magunkban a világot. ahhoz viszont nem kellenek szavak. szóval ha isten is úgy akarja, egyszer majd azt mondom: vége a szavak idejének, mostantól csak meditálok. és akkor szeretném, ha örülnétek, hogy végre nem kötődöm, nem vagyok grafomán, sem a fantáziáim rabja. adja az ég..!)

de na jó, lehet ez egy önreflexió, hogy mit bírok és mit nem: az önérvényesítés és az önszeretetet gyakorlom másokkal kézenfogva és egymást támogatva, az alázatot jól megtanultam úgy, hogy a bizalmam nem veszett el. a megalázkodást nem bírom látni, ezen csiszolni kell, a meddő halogatástól és önmegtagadástól (ami persze mindig mások javát szolgálja) pedig kiborulok. nehéz ez, nehéz. persze, sokan nem mernek élni. és tudom, hogy csak annyit tehetek, hogy néha játszani hívom azt, akinek a tekintete megtalál, és vagy lesz találkozás, vagy nem. "gyertyád vagyok, ha látsz engem,/ ajtód vagyok, ha kopogsz rajtam". és még így is sok a nem. én pedig egyre elfogadóbb vagyok.

három vers is eszembe jutott, egy Kosztolányi, meg József Attilától kettő (1, 2). játék, bizalom, intimitás. ja, és hát talán ez a dal is

nem akarok senki anyja lenni. és nője sem. csak testvére vagy gyermeke. isten küldj nekem egy androgün szülőt, tanítót. most megint elhagynék, kidobnék, levágnék. fájt a mai film. fájtam benne, általa. és még most is. a férfit kívántam és azonosultam vele. a nőkre féltékeny voltam, meghódítani vágytam őket. az elégedetlenségbe léptem ki. egy nagy NEM vagyok. nem tudom, mi IGEN, de egyre több olyan, ami tudom, hogy nem.

amikor azt gondolom, hogy feladom, és meg akarom tenni az utolsó lépést, mindig az öcsém jut eszembe. hogy tönkremenne.

hétvégén pihenek, fürdőzöm remélhetőleg.

mentálisan függök. menekülök. felejteni akarok, kizárni a kintet, ha kis időre is. vagy a bentet akarom kizárni, és a kint ürességét beengedni? nem szeretem azt, aki most vagyok. legszívesebben azt kérném, nézzétek el nekem. vagy csak ne figyeljetek, és felejtsétek el gyorsan. ez maga a szégyen. fényévekre a szeretettől. dominus meus

hétvégén regresszáltam: kb 20 év után újra együtt aludtam az anyukámmal, és annyira, de annyira jó volt, hogy csak na! de tényleg: ha biztonság kell, zavarjátok el a család többi tagját, és próbáljátok ki, milyen is az az intimitás, amit most annyira keresünk a párkapcsolatainkban. hm?

az éretlenség inkább életkor-függő, mint az érettség: előbbieknél éppolyan gyakori, mint utóbbiaknál az ellenkezője ritka.

meg írta a horoszkóp, hogy a szőke herceg januárban érkezik. hát ez máris jó, nem?

ennyi faszságot a világban! most komolyan. ez is: feng shui biblia!!!! nooormális? megyek is alunni.

gondoltam ma, hogy úgy vagyunk magányosak, mint a fa alatt heverő száraz levelek: egymás mellett lombként, soha nem egyedül, soha nem mással.

és gondoltam, hogy regresszáltam az evés előtti életszakaszba, nehéz, mert csak az éhség van, és nem kívánok enni semmit, de kikészít: ma az ízületeim fájtak, a fejem és a gyomrom. persze ettem utána, de annyira rosszul esik, hogy jobb lenne kihányni. vigyázni kell a hangszalagjaimra.

nem tudom, mit csinált velem az anyám, de ha valakinek tetszem, az soha nem érdekel. aki szarik rám, az de. de csak addig. ha már rajta is látni, hogy belemenne, menekülés. állítólag látszik rajtam, hogy ki tetszik. még jó: na ti meneküljetek.

a másik fele, akinek kinyalod a sehhét, és közben arconfingik. ilyenkor nincs őszinteség. 

 (tessék, bealudtam az előbb. hogy mi?) 

ma találkoztam önmagammal - régóta először újra. egyre inkább csodás élni.

talán eltűnök hirtelen.

akinek szeme van, "a látónak látható:/ hasad az ég alja".

azt szeretném, ha nem lenne rám szüksége senkinek. ha mindenki boldog lenne önmaga társaságában.

igyekszem most megtartani. a fejtető-csakrám (ha van ilyen) ma ragyogott-zsibbadt.

"minden az, aminek látszik" (by az Egy via Em) mindenki az, ami benne van. ami kívülről jön, az nem ő. a lenőtt hajam vagyok, a szakadt körmöm, az érdes és száraz bőröm, minden szőrszálam, a fejfájásom, a fáradtságom, a hangom vagyok. egy univerzum. nem csoda, ha "Isten annyira szeret, hogy nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megteremtsen". és én engedtem tönkretenni a templomot. eddig mindig végignéztem, ahogy kirabolják. Jézus hogy szerethette a kufárokat, akiket elzavart?

it's time to say goodbye

jő már az este/ békesség lesz a földön/ jó éjszakát

dream a little dream of me

Ave Maria, gratia plena

Dominus tecum

Benedicta tu in mulieribus

Et benedictus fructus ventris tui Jesus

Sancta Maria, Mater Dei,

Ora pro nobis pecatoribus

Nunc et in hora mortis nostrae

Amen.